Hogyan lettem keresztény

2019 május 1

Próbálok Krisztus képű lenni, de sajnos még nagyon messze állok tőle.

A legtöbb ember azt gondolja – és helyesen - ,  hogy a magát kersztyénnek, hívőnek valló ember nem követhet el bűnöket, olyan dolgokat, amelyeket csak a világi emberek tehetnek meg. Igen, de erre azt a közhelyet szoktam gondolni, hogy „a kersztyén is ember”, „ a lónak is négy lába van, mégis megbotlik”, és gondolatban hátradőlök a nem létező hintaszékemben és ördögi nyugodtságot érzek, mert elintézettnek tekintettem ezt a kérdést. Miért ördögi nyugodtság? Mert felfuvalkodott a szívem, ami a Szentírás szerint bűn, és emberi szemmel is az (Ímé, felfuvalkodott, nem igaz ő benne az ő lelke; az igaz pedig az ő hite által él. Habakukk 2:4;). Senki nem szereti a büszke, beképzelt embereket. Én sem. Igen, és megint egy bűn, mert a keresztyén ember mindenkit kell szeressen. Valóban? Aki Krisztus képű akar lenni, annak mindenkit el kell fogadnia, szeretnie, és tisztelnie. Így lenne helyes. Viszont, aki egyre jobban belemélyül a hitéletbe, azt egyre jobban próbálja Isten és megengedi a gonosznak, hogy kísértésbe vigye, és sajnos sokszor sikerül is, legalábbis engem gyakran le tud győzni az engedetlenség. Szomorúan be kell valljam, nem élek példás hívő életet.

Vannak parázna gondolataim, mindig is voltak. Gyerekkoromtól kezdve. Hogy honnan jöttek egész pici koromtól kezdve nem tudom, ellenben, ha arra gondolok, hogy több életünk van, volt –ami, megint egy sikamlós téma a keresztyénségben – akkor lehet hogy prostituált voltam egyik előző életemben, vagy kielégítetlen valaki, mert ugye előző életünkben lehettünk férfiak és nők is. Amikor még egy szobában aludtunk, a testvéremmel, a szüleimmel, gyakran felébredtem, amikor ők szeretkeztek, és tudtam, hogy ők mit csinálnak, pedig senki nem beszélt nekem – főleg nem a '80-as években – a szerelemről, vagy szeretetről, két ember kapcsolatáról, nemhogy a nemi életről, viszont ma is élénken élnek bennem a suttogások, halkan hangos elélvezések. Sosem voltam jó alvó, és utáltam, amikor ezekre ébredtem, viszont a szüleimet nem utáltam, csak azt,a mit csináltak, ellenben mégsem az volt bennem, hogy ha majd én felnövök, akkor én nem fogok ilyet tenni, hanem magamhoz nyúltam. Jóval elmúltam 20 éves, amikor  rá kellett döbbenjek, hogy én kisgyerek koromtól kezdve, amit tette, hogy jó legyen nekem, az önkielégítés volt. Nagyon nem szeretem ezt az „önkielégítés” szót. [Erről a szóról nagydarab, izzadt, szőrös, büdös férfi jut eszembe, aki fiatal lányok után sóvárog, és ha szerencséje van elcsábítani egy ilyen lányt, akkor mindenféle perverz dolgot kipróbálnak, és bebeszéli a kislánynak is, hogy azok milyen jók, és az ártatlan lány elhiszi, ahogy a legtöbb fiatal, amikor először lesz szerelmes, és alig várja, hogy lefeküdjön a fiúval, és mesebeli gondolatokkal elképzeli, hogy milyen szép és jó lesz, aztan, mikor odakerül, hogy átadja az ártatlanságát akkor nagyot csalódik, főleg, ha nagyon fiatalként teszi, de ezt a legtöbben még nem tudják, főleg, mivel nincs megfelelő szexuális kulturájuk, és azt hiszik ennek úgy kell lennie, azt kell érezni, és biztos vagyok abban, hogy ma is sok kielégítetlen nő él a világon, akik nem tudják, mi az orgazmus, és szÍnlelnek, nehogy megbántsák a férfit.]

A szüleim nem voltak hívő emberek. Bennünket sem úgy neveltek a nővéremmel, viszont amikor már iskolás lettem, minden szombaton kellett menjünk vallásórára a templomba, és minden vasárnap délután templomba. Imádkozni édesapám anyukája tanított meg, amikor egyszer eljött hozzánk látogatóba és emlékszem ült a konyhában, édesapám helyén, - mert a rendes családokban mindenkinek megvolt a helye; és akárki jött hozzánk beszélgetni, vagy vendégségbe, oda ültek, viszont nekünk gyerekeknek nem volt szabad odaülnünk, anélkül, hogy ne kérdeztük volna meg édesanyánkat. Én „engedély” nélkül sosem ültem oda.- kinyújtotta a lábát és engem hintáztatott s közben megtanította a Mi Atyánk-ot, és egy másik imádságot is, viszont nem imádkoztam, mert nem mondta senki, hogy imádkozni kell.

Rendes gyermek voltam. Ha azt mondták üljek vagy álljak oda, megtettem és nem mozdultam míg nem szóltak Sokan szerettek, mert nem beszéltem vissza, nem voltam pökhendi, azárt mert az apukám igazgató volt. Sokan dícsértek, milyen szép és kedves vagyok, a nővéremmel ellentétben, aki nem átalott olykor lenézően beszélni az alkalmazottakkal. Nem tudom honnan volt benne ez a büszkeség, vagyis így visszagondolva már tudom; a génjeiben van, mert édesanyám is ilyen. Édesapám sosem beszélt lekezelően senkivel. Mindig szerettem hallgatni a beszélgetésüket a gyakran betévedt kocsissal, juhásszal, traktoristával. Mindenkit megkínált itallal, leültetta a székére, mert az volt a legközelebb a konyhaajtóhoz, ő pedig leült az asztal másik végébe. Semmilyen beszélgetésre nem emlékszem, csak az emberekre. Édesapám mindenkit meghallgatott, nem élt vissza sosem a hatalmával. Ő nagyon szelíd ember. Mindenkit tisztel, legyen gyerek, fiatal, idős, szegény, gazdag, vagy akár roma. Tőle örököltem én is az emberszeretetet. Mindenkiben a jót látom, még akkor is, ha legbelül tudom, hogy az rossz ember, de adok esélyt az ellenkezőjének a bizonyítására, viszont mindig kiderül, hogy időpazarlás volt, és fájdalmas, de nem bánom, mert megerősít abban, hogy Isten velem van és figyelmeztet, az már az én bajom, ha nem hallgatok rá, és megkapom a fenyítést is emiatt, de nem zúgolódom, mert megérdemelten kaptam a büntetést.

Az Úrnak fenyítését fiam, ne útáld meg, se meg ne únd az ő dorgálását. Példabeszédek 3:11;

5. És elfeledkeztetek-é az intésről, a mely néktek mint fiaknak szól: Fiam, ne vesd meg az Úrnak fenyítését, se meg ne lankadj, ha ő dorgál téged;
  6. Mert a kit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig mindent, a kit fiává fogad.
  7. Ha a fenyítést elszenveditek, akkor veletek úgy bánik az Isten, mint fiaival; mert melyik fiú az, a kit meg nem fenyít az apa?
  8. Ha pedig fenyítés nélkül valók vagytok, melyben mindenek részesültek, korcsok vagytok és nem fiak.
  9. Aztán, a mi testi apáink fenyítettek minket és becsültük őket; avagy nem sokkal inkább engedelmeskedünk-é a lelkek Atyjának, és élünk!
  10. Mert ám azok kevés ideig, tetszésök szerint fenyítettek; ő pedig javunkra, hogy szentségében részesüljünk.
  11. Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, ámde utóbb az igazságnak békességes gyümölcsével fizet azoknak, a kik általa gyakoroltatnak. Zsidókhoz írt levél 12:5-11

Emlékszem egyszer Karácsony előtt, amikor egy este társasjátékoztunk, édesapám meg akarta nekem tanítani a Krisztus urunknak áldott születésén kezdetű éneket, de sehogy nem akart a fejembe mászni a szöveg és, bár mint említettem, rendes kislány voltam, akkor fogtam magam és dühösen kiviharzottam a fürdőszobába, és ott duzzogtam. Édesapám utánam jött, szelíd hangon elkezdett beszélgetni velem, és megkérdezte:  

-          Nem akarod megtanulni? - én pedig egyik kezemmel fent fogtam az ajtófélfát a másik kezem magam mellett volt, és csendben nem sírva csak szipogva válaszoltam:

-          De igen

És ott megtanultam az ének szövegét, amit minden Karácsonykor elénekelünk.

Egy nap Eszterék jöttek hozzánk látogatóba, akik városban laktak. Akkor még nem tudtam, hogy Eszter édesapám első unokatestvére, erre is huszonévesen jöttem rá. Egy nap ültünk a vendégszobában az asztalnál, épp reggeliztünk, és azt mondja Tibor, Eszter férje, hogy az megy velük a nagymamám falujába, aki hamarabb megissza a kakaót. Természetesen igyekeztem meginni, és én nyertem. Nagyon örültem, mert nagyon szerettem utazni. Akkor még nem tudtam, mire vállalkoztam, de ez a szüleim terve volt.